!Eszmefuttatás!
Ha ennek a szövegnek a sorait olvasod, akkor az azt jelenti, hogy sikeres érettségit tettem a Csepel Sziget Műszaki Szakközépiskolában. A nagy betűs életbe való belépéshez szükséges utolsó megmérettetés, az érettségi volt. Ezzel az írással szeretném demonstrálni és éreztetni azt, hogy mi is volt nekem az itt eltöltött 4 év. Ezt szeretném hátra hagyni, azoknak a volt tanároknak, kiváltképp az osztályfőnöknek, és mindazoknak a pedagógusoknak, akik valamilyen szinten is, de hozzá járultak ahhoz, hogy idáig eljussak. Továbbá az eljövendő nemzedéknek legyen ez egy üzenet, hogy csupán önerőből, mennyi pozitív élményt lehet szerezni, és rajtunk múlik, hogy milyen környezetet építünk fel magunk körül. Egy diák, ahova vágyakozva lép be, örömmel tölti azokat az ott lévő pillanatokat, és miután elhagyja az iskolát, csak egyet akarjon; hogy visszajöhessen.
Azt mondják, hogy a középiskolai emlékek megmaradnak. Hogy valamilyen szinten mindenkiben él egy kialakított kép a mai napig, és élni is fog. Vannak, akik szívesen emlékeznek, vannak, akik kevésbé. Nos, én jómagamat, az első csoportba sorolnám. Még, ha voltak is rossz benyomásaim, és emlékeim, én utólag mosolyogva tekintek vissza rájuk. Voltam egyaránt rossz \ meggondolatlan dolgokért is felelős. Mindannyian tettünk már rossz dolgokat, de attól még nem leszünk rossz emberek. Továbbá, ha megkérdeznék, hogy megbántam-e bármit is? A válaszom: nem. Mert így nem lesz okom eljátszani olyas fajta gondolattokkal, hogy „Mi lett volna ha?". Jó iskola az élet, csak magas a tandíj, saját kárán tanul az ember. Néha azt hiszem, azért élünk át dolgokat, hogy elmondhassuk, hogy megtörtént, hogy nem mással történt meg, hanem velem. Néha azért élünk, hogy rácáfoljunk az esélyekre... ugyanabban a világban élek, mint mindenki más, csak én többet láttam belőle. Számomra ez a 4 év sokkal több volt annál, mint, hogy elsajátítom a tudást, majd a legközelebbi utam hazafele vezet. A tanulás, mint cél az csak másodlagos volt. Ami igazán vonzott, az a már megteremtett légkör. Amiért jó volt bejönni, és itt lenni.
Mai napig emlékszem a Gólyatáborra, ami 2008 szeptemberében volt,..hirtelen minden idegen volt körülöttem és rideg. Talán még akkoriban nem is tudtam mi történik velem. Elkezdtem a középiskolai éveimet. Új arcok, új tanárok, új légkör, egy új iskola, egy új kezdet, egy új fejezet az életemben. Még nem tudtam milyen dolgokkal fogok szembe nézni, ezért fel sem fogtam, nem is akartam felfogni mi forog körülöttem. Csak túl akartam lenni rajta. Az első napokban egyedül éreztem magam, mert itt mindenki ismeretlen volt számomra. A kommunikáció már kialakult emberekkel, de nem éreztem még ekkor sem, hogy stabil lábakon állnék. Nehezen indult minden. Ha valamit először megtapasztalhattam, az iskola révén, az, az, hogy minden kezdet nehéz. – ahogy tartja a mondás. Ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok, évek, kezdtem azt érezni, hogy beolvadok az iskola szerves részeibe. Az osztálytársaimat egyre jobban megkedveltem, a tanárokkal egyre jobbak voltak a kapcsolatok. Persze voltak viták konfliktusok, nézeteltérések, hibák...de úgy érezem ezeknek meg kellet történnie. Vannak dolgok az életben, amikről tudni lehet, hogy hiba, de mégsem tudod, hogy tényleg hiba-e, mert csak úgy tudod meg, hogy hiba-e, ha elköveted a hibát. És amikor visszanézel, azt mondhatod: igen, ez hiba volt! Tehát nagyobb hiba nem elkövetni a hibát, mert akkor az egész életedet leélheted úgy, hogy igazából nem tudod, hogy az hiba, vagy sem. Nem szeretek kételyek között maradni. Ezek a dolgok is épp úgy okkal történnek, ezért nem írom negatív dolgok számlájára, és így elmondhatom, hogy nem rossz szájízzel fogok elmenni innen. Persze az ellenszevet lehet táplálni és gerjeszteni, de okosabb dolog inkább elengedni. Visszatekintve minden év jól telt el. Csak vak voltam, hogy ezt abban a pillanatban észrevegyem. Van úgy, hogy rájövünk, a dolgok nem javulhatnak magától, és csak roszabb lesz, és nem becsüljük meg a jelent. Valahányszor egy új osztályt léptem át, akkor kezdtem rájönni, hogy minél keserűbb jövő elé nézek, annál szebb múltat hagyok magam mögött. Hogy mit értek ez alatt? Féltem, hogy az itt létemnek legjobb pillanatait, már előttem. Pedig nem így volt. A jövő ijesztő, de nem mehetsz vissza csak azért a múltba, mert azt már ismered. Azt hiszem ez a gondolatmenet, változtatta meg az életfilozófiámat. Ne féljünk az jövőtől, és merjünk fejest ugrani az ismeretlenbe.
Ebben az iskolában sokkal többnek éreztem magam itt, mint tanuló, pedig a látszatra nem voltam több én sem egy egyszerű átlag diáknál. Köszönhető-e ez a már általam kialakított kapcsolatoknak az iskolában? Legtöbbször a fejem teljesen máshol járt, az újonnan szerzett emlékeim mindig a múltba repítettek, az álmaim pedig a jövőbe. Ezért sok kellemes emléket tudok kapcsolni a középiskolai évekhez. Még, ha annak nem is volt köze egymáshoz. Amit sajnálok, hogy sok remek pedagógus volt, akit nem ismerhettem meg. Illetve , ha volt is ilyen, az is csak az utolsó pillanatban történt meg. 
( 4 év, az 4 év...)
Azt hiszem, mindannyian úgy gondoljuk, hogy a legtöbb tanárral nem volt könnyű összecsiszolódnunk, de talán többé-kevésbé sikerült. Bizonyára sokszor haragudtunk rájuk, de szolgáljon mentségükre, hogy minden konfliktust a mi érdekünkben vállatak. Remélem megérte. Bárki bármit is mond erről az intézményről, részemről nehéz lesz itt hagyni ezt az iskolát, túlon túl a szívemhez nőtt. Rengeteg, sok emléket köszönhetek, rengeteg tapasztalatot, és, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kialakítsam azt az énemet, ami jelenleg vagyok.
