Lextasys

Azt hiszem helyben vagyunk. Tipikus szülői reakció, ami egyfajta áramvonalas hagyomány, bármelyik kor osztályról , vagy generációról van szó; mindig lesz aki félti a leszármazottjait az ilyes fajta zenéktől. De könyörgöm. A 21. században , ezek szerint vagy nem láttunk még eleget, vagy még mindig tud újat mutatni a világ. Részemről az utóbbira szavazok. 

De akkor tereljük történelmi síkra az egészet, és következzék a nagyobb inspiráló polgár pukkasztás gyors expressze KÍRÁRÓLAG SZUBJEKTÍV SZEMSZÖGBŐL!

Az első komolyabb fanatikusságom Marilyn Manson fényében merült ki, mint sok más tininek. Egy kis útmutatás: Mi fiatalok, vevők vagyunk az extrém és új dolgokra , ehhez kétségem sem fér, viszont mint az előbb írtam , be indul a szülői korlátozottság és az aggályok és próbál minket minden áron leszoktatni róla\erről és ehhez a legjobb fegyver a lázítás az ellen, ami persze sehogy sem sikerül, SŐT! Csak egyre jobban vonzóvá válik a gyermek számára, mert nincs is édesebb mint a tiltott gyümölcs. 

Tehát én is 14 éves koromban kezdtem felvenni a lépést az akkori zenei síkkal. Gyerek fejjel nem igazán fogtam fel mit, miért csinál, de tetszett az amit csinál és ahogyan csinálja: A zenélés (Mamár persze máshogy látom de erre a cikk végén kitérek). 

Összeteszem két kezem, hogy mind az amiket akkoriban tettem szüleim máig semmit sem tudnak róla. Miért? Mert nekem és nekik is jobb így. Gondolok itt a fanatikusan magamra öltött Manson jelenségre, kifestett arc, rúzs smink. Magyarán tényleg sikerült behódolnom neki és követnem őt. Ezek ilyen suttyomban történt dolgok voltak, tehát maga a zenétől szüleim sosem tiltottak el. Mivel az internet nem nagyon volt elterjedt ,ezért még csak azt se tudták ki ez, mi ez, és zene csatornát akkoriban csak én néztem. Aztán persze eljött ennek is az ideje, több napokig olvastam róla, képeket gyűjtöttem róla, minden egyes tagról. Minden ami velük kapcsolatos volt azt, bebányásztam. De aztán eljött az idő mikor tovább léptem, de az egy másik történet. Hogy hogyan kapcsolódik ez a kis történet ahhoz amit mondani akarok? Roppant egyszerű. Ha visszatekintünk a múltba , már sokkal régebb óta megjelent a Shock Rock Polgárpukkasztás , Manson csak egy korszak alkotó volt úgy szint, amibe a mostani generáció nőtt fel, de már szerintem kezd kifüstölni, mert már lejárt a fénykora.
 
Mindig voltak akik tiltakoztak az ilyesfajta fellépések ellen, de kevesebb sikerrel, a fiatalok egy része mégis vevőnek bizonyult ezekre a - sokak által csörömpölésnek tartott - lázadó muzsikákra. A műfaj népszerűségének növekedésével gombamód elszaporodtak a különböző csapatok, akik közül a rajongók néhányat nem is szimpla együttesnek tartottak, hanem élő legendáknak, a szó szoros értelmében sztároknak egy eddig ismeretlen világból. Mert vegyük a birminghami Black Sabbath-ot. Vajon ki művelt korábban olyasmit, hogy hatalmas koporsókat és fémkereszteket állított fel a színpadon, és a koncertprogram végén eltemették magukat, vagy hogy élő denevér fejét harapták le? Senki. Aztán persze a nagy érdeklődésre való tekintettel ezeket továbbfejlesztették, berobbant a színre a Kiss, Alice Cooper, a transszexuális Twisted Sister és így tovább.

A Kiss maszkos szereplőinek (Űrhajós-Csillaggyermek-Macska-Démon) eredeti arcát hét teljes évig senki sem ismerhette, s mindezek közben elképzelhetetlen dolgokat műveltek a deszkákon: vért hánytak, űrhajósokat megszégyenítő - saját tervezésű - ruhakölteményeket öltöttek, meg Gene Simmons bárdformájú basszusgitárja is elhíresült. Mostanában ez nevetségesen hangzik, de akkoriban az erkölcscsőszök ugyanolyan vehemenciával támadták őket, mint napjainkban Mansonékat. Azidőtájt ők voltak a "Sátán Nagykövetei". Illetve Vincent Damon Furnier, aki egy, a XII. században máglyán elégetett boszorkánytól kölcsönözte művésznevét, az Alice Coopert. A borzalmakban ő sem szűkölködött: show-iban előszeretettel birkózott kígyókkal, gyakran játszotta el saját kivégzését (az eszközökben nem válogatott, ült villamosszékbe, feküdt guillotin alá, és tette a nyakát hurokba), középkori kínzókamrákat állított fel koncertjein, közkedvelt használati tárgyai voltak a koponyák, a véres húsmaradványok, és még amit csak el tudunk képzelni beteges fantáziánkkal.

 ...visszatekerve az időt a jelenre: NAPJAINKBAN.

Mostanra 12 egy tucat lett az ilyen zenekarokból , akik mindenféle groteszk show-al párosítják a zenéjüket. A finn Turmion Katilot akik egy csapat fakírral dolgoznak együtt akik mindenféle öncsonkítást hajtanak végre, egymást bántalmazva a színpadon, és minél  önmagából kiforduló showt hozzanak létre, aztán itt van még a német Agonoize akik gyilkosságot színlelve játszanak a színpadon, gyomort , eret, nyakat felvágva, a színpad mindig egy vágóhídhoz hasonlít, és elveszti az igazi mennyezet színét , és vörösbe torkollik át.

És rengeteg ilyen tudnék még írni, ahol ma már megszokott lett a színpadi show. Egyik inspirálja a másikat, és így tovább. Ez amolyan ördögi kör. És mint említettem legutóbb én ennek Februárban estem áldozatául miszerint, továbbra is él ez a szülői értetlenkedés, hogy a fiatalok mit szeretnek ebben. Fogalmam sincs, hogy mi az ami változik az évek során de a 20 éves korosztály szülei valamelyest már abban a korszakban nőttek fel, ahol már régóta tomboltak az ilyen megjelenések, polgár pukkasztások, hisz most említettem kicsivel feljebb.

Maga a kérdésre akkor gyűrjünk egy jó nagy adag ki vesézett választ:

Magamból ki indulva...:
 
Próbálom magamban rögzíteni azt, hogy én is oda voltam egykor az ilyenekért kifestettem magam, felnéztem ezekre a zenészekre, mert mégse szart lapátoltak , hanem azzal a zenei tudással amivel rengetek embert hódítottak , rajongót gyűjtöttek. És ha az én fiam\lányom ilyet hallgat, nem fogom leszólni vagy tenni ellene, mert tudom , egykor énis ezt az utat tapostam (Legalábbis ehhez hasonlót). És lehet még fogom is. Lett belőle bajom? Nem. Különben sem vagyunk egyformák. Én például biztos vagyok benne, hogy ha egyszer lesz gyerekem, akkor is el tudok majd vonatkoztatni egy zenekar esetén a realitástól. Gyerekként mindenben meglátjuk azt amire úgy érezzük vevők lennénk, aztán később történhetnek velünk dolgok, amik hatására részben elveszítjük ezt a képességet, de attól még nem az imdizs romlik el, csak a mi hozzáállásunk. Bátran kimerem jelenteni, hogy sosem voltam az az önpusztító, se alkoholista, se drogos , se semmilyen közösségi tag, sosem tettem olyan amit úgy érzem gyónásra szorulna. Minden egyes lépésem tudatos, megfontolt. Ha valakit a zene ténylegesen befolyásol , az már baj. lyen esetekben a szülőket kell okolni és nem a zenészeket, mert hülyét neveltek a gyerekükből.

Bár tény , hogy engem mindig a rossz, gonosz vonzott. Egy filmben, történetben, mindig a rossz oldal csábított , de sose estem át a ló túloldalára, csakis kizárólag fejben. De az meg ugyebár privát atmoszféra ^^. Beteges gondolatok, amiket sose mertem felszínre hozni. Meg aztán amíg nem adunk tettleges cselekedet a gondolatainknak addig nincs baj....ójjajj.

Ezekre a sorokra ma ébredtem rá , miképp dél előtt 10 óta csak Manson forog a lejátszóban, és felelevenítettem a múltam. És a cikk elején említést tettem rá miszerint mára már nem a zene az ami elsőként megfog , hanem maga az ember, a Marilyn Manson jelenség. Mostanra ismét felelevenítettem a régi írásokat róla, és mint Filozófus megállja a helyét az én szememben. Engem jelen esetben ez nyűgözött le. A zenéje már csak egy nosztalgia kalauz maradt meg számomra.

Még egy gondolatat a szülői támadásokról:

...úgy szint tény, hogy mindig csak újat és újat hoz a jövő és nemtudni hol vannak azok a képzetlebeli határok amiket egyesek szerint meg kéne húzni. Vajon milyen messzire mennek el az előadóink? Esetleg golyózápor a közönségbe? Na akkor bizony osztom a felnőtt nézeteket miszerint , igen is LEVELE! FUJJ!

Bár ilyen úgyse történhet meg. :)

...de kitudja O.o