!Eszmefuttatás!
Ez a téma közkedvelt, és sok helyen találni róla írást, de az a szép az emberekében, hogy mindenki másképp kezeli a dolgokat, másképp könyveli el magában, és eddig egy egészen új vetületét mutathatja be. Kivel ne fordult volna elő, az-az érzés, hogy úgy érezte napok, hetek, hónapok tűntek el az életéből? Mintha csak elbambult volna hosszasan az ember és azon kapja magát „Ó bakker, már ilyen későre jár?”. Én speciel erre akkor szoktam rádöbbeni, mikor úgy érzem, hogy egy külső hatás, megfogja a jelenlegi énemet, majd visszahajítja azt egy régebbi dátumra. Nevezhetjük ezt egy belső időgépnek is, hisz nincs rajtunk kívül más, aki jobban vissza tudna eszmélni a már vele megtörtént dolgokra.
Annak idején megfogadtam, hogy megpróbálom elkapni és élvezni azokat a pillanatokat, amiket a jelenben éppen át élek, még ha nem is érdemes, de éppenséggel van miért. De mostanra rájöttem, hogy ez egy bazi nagy szélmalomharc. A jelen pillanatában úgy se fogjuk értékelni azt ami, adatik nekünk, legyen az bármi. Akkor érezzük valaminek az értékét, mikor már nem vagyunk birtokában. Majd az idő elteltével, jövünk rá, hogy minden csak romlani fog, mintha a lépcsőnek egy lefele vezető szakasza lenne, ahol mi csak lejjebb kerülhetünk, és a mögöttünk hagyott lépcsőfokokra már nem térhetnénk vissza. Naná, hogy a magunk mögött hagyott lépés, biztonságosabbnak tűnik. Később persze, a most rossznak vélt dolog, a távoli jövőben, ismét jóra fog fordulni. Érdekes körforgás, ki érti ezt?
